« VI. Lappangó titok - MAGUS versenynovella »

A kék hold sejtelmes fénnyel világította meg a hóval borított erdőt. Csönd honolt a tájon, csak egy bagoly búgása hallatszott egy közeli fáról. A sziklaorom szélén egy elf férfi állt büszke tartással és az alant elterülő völgyben terpeszkedő óriási várost figyelte. Mellette egy kecses mozgású aranyszőke hajú fiatal lány húzta szorosabbra finom szövésű köpenyét:

- Apám, már régóta szerettem volna megkérdezni tőled, hogy miért fogadtuk be magunk közé az idegent? Bár népünkből való, mégis hátborzongatóan idegennek érzem. Tudom, hogy vannak dolgok, amiket megtartasz magadnak és a véneknek. De kérlek, ne feledd, immáron én is nagykorú vagyok, jogom van tudni nemzetségünk ügyeiről!

- Jól van, leányom. Az idő elközelgett, hogy megcselekedjük, amivel megbízattunk. Mindig is jól érezted, hogy ittlétünknek mélyebb értelme és célja van - mondta halkan az elf patriarcha és tekintetét a völgy túloldalán emelkedő hegycsúcsra emelte, melyen komor falaival egy erőd derengett a sötétben. - Évezredekkel ezelőtt kötött paktumot jöttünk most beteljesíteni. A kalahorák segítsenek, hogy hogy tetteink az Örökkévaló Fa végtelen lombjának új hajtásai lehessenek. A Hyndarit dinasztia most nagy időket élhet meg Urria kegyelméből!...